SZÁRNY ÉS TOLL. A VERSENYZŐ DIÁKOK ÖNÁLLÓ ALKOTÁSAIBÓL.

Szerzőink

Herki Hanna, 7. osztály – József Attila Általános Iskola, Csíkszereda

Imre Karin Anett, 9. osztály – Márton Áron Főgimnázium, Csíkszereda

Kovács Hunor, 10. osztály – Nagy Mózes Főgimnázium, Kézdivásárhely

Miklós Ákos, 5. osztály – Bethlenszentmiklósi Általános Iskola

Pénzes Bíborka, 9. osztály – Székely Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy

Rus Lilla, 10. osztály – Kölcsey Ferenc Kollégium, Szatmárnémeti

Szentes Ágnes, 8. osztály – Székely Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy

Versek

Imre Karin Anett

Torzulások

Papírrepülőt hajt a tegnap a mának,

S repül vele együtt a Holnap,

Hogy majd üzenetét átadja

A tegnapi Nap a mai Holdnak.

 

Szárnyal felettünk a repülő,

Kapkodunk utána,

Emberek vagyunk, vagy mégsem?

Ezt fejtsd meg nekünk, kincsem!

 

Mert az, kinek a természet csak szolga,

Ki a hegyeket, völgyeket piszkítja,

Hogyan is lehetne ember?

Csak görbe tükörbe rejtett elme.

 

S ha a tükör nem tükröz,

Ha még csak meg sem óvja

Mit az ég adott s a föld vett el

Egyszer s mindenkorra?

 

Akkor mi a kincs,

A megfelelő kulcs...

(– Itt vagyok, anya!

– Csss, dolgom van.

Ne zavarj! Majd holnap.)

Filozofálhatunk erről,

Míg kihűl a puncs.

 

Ám úgysem lesz eredmény,

Míg a kék fű a zöld eget szítja,

S elméleteink egymást ontják,

Hogy az ember-várat megontsák.

 

(Kérdésem): Hogy legyek én ember,

Gyermeki szent lélek,

Mikor még a „nagyok” se azok –

Mondja a Mindenható.

 

(– Van-e vajon ilyen, anya? – szól a repülő.

S szemét a légi csodán tartja.)

 

Létezik-e egyáltalán még hit

E földön, hol már a szeretet

Fényporával se hint,

S hol a holtak fölé

Is vádat emelünk?

 

(– Kik ők, anya? Velük van mama?

– Hallgass, fiam, csitt!)

 

Az eget hasítja a papír,

A tintával pecsételt vággyal,

Hogy újból éljünk örökké

Ádámmal s Évával.

 

Legyen újból Repülő,

Mely üzenetet közvetít.

Legyen újból hit,

Mely bennünket éltet,

S isteni nektárt csepegtet közénk.

Legyen újból gyermekkor,

Hogy nézetünk ne változzon.

Maradjunk meg szentekként

Örökké e világban.

 

Megáll egy pillanatra a kép,

Lefagy az emlék, egy könnycsepp oldja,

(– Gyermeké az, bizony – suttogja újra.)

Visszatértünk ismét a múltba,

– Abba a setét lyukba! –

(Ordítja a papír.)

 

Ni csak! A papír kézbesült.

Egy kisgyermek bontja,

Cafatokra szakítja.

(Papírfecni-áradat zúdul reája.)

Az üzenet megérkezett;

Lihegve keresi, kapkod,

Ó! Hol az a nyamvadt levél?

Toporzékol, rugdos,

Vergődik mérgében,

De a levél mindvégig

Ott lapul a zsebében.

 

Az üzenet megérkezett:

Üresen pihen a pergamenszerű papír,

A kimondhatatlan mondanivalókkal.

(– Látod, mondtam én neked, hogy nem értik!

– Csitt legyen már!)

 

Csend.

 

Hologramos kép

Hazugságok ketrecében

vergődöm,

egyedül,

rám fonódnak

vaskos indák;

nincs levegőm.

 

Csillagképemet az ég

sem vetíti már,

elhunyt bolygók

között imbolyog

a lét,

mely a túlvilágon

a tiéd.

 

Besszippantnak a

külvilági illúziók,

magamat

sem ismerem,

idegen

a kihűlt

ketrecem.

 

Az egyenletek

hirtelen

egyenlőtlenségekké

fajulnak idebent,

add ide azt az édes

túlvilági

énedet

nekem. 

 

Axióma

belülről kifordítottak

emberből embertelen

valamiségbe,

hogy talán

kitárulkozva,

tálcán hordva

lelki vacsorám

táplálékot nyújtsak,

vagy talán

csak odadobjak

eme emberből

embertelenbe

kifordított,

valamiségekkel teli,

ilyen- meg olyanféle,

igazságot hazudó

Világmindenségnek.

 

Kalauzom

elmém csupán sűrített

légkörű bolygó,

a neuronokra nyomást gyakorol

a világi fájdalom,

összezsugorodott gyomrom

befogadni már

betűket sem

képes, létem

kibogozhatatlan

tekervény-örvény.

örvénylik a sok fény

a végtelen alagút

sötét kamrái felé, 

megvilágítom a tért,

viasznyomok a földön:

messze kering a füst,

míg én megvárom,

hogy ez a világi bánatom

elenyésző forrású

legyen, s maradjon még

egy csepp élet

odabent.

 

Fohász a fényért

Mikor elköszönsz, áment susog a

szél, hangtalanul lépked a sötét

éj felém, s egyedül leszek most

az örvénylő fénytelenségben én. 

 

A holdfényben látszik tükörképem,

megcsillant a fény a bársony égen,

s az ezernyi csillag most visszatér:

hajnal hasadásakor odaér.

 

Beszivárog az életet egyben

tartó, megnevezhetetlen dolog,

otthonra lel a halott lelkekben,

imáért szorítja kezét a nép:

 

Legyen a köznépnek saját fénye,

eltörtek már a régi mécsesek,

és elveszett az élet ösvénye,

Istenek, segítsétek népetek!

 Kovács Hunor

 

Az építészethez

 

Óh, nagy hírű építészet! Régi harag van

Köztünk, hisz csak fájdalmat okozsz nékem.

Mert minap is, mint sétálgattam kinn az uton s lám,

Hogy palotáink mily szépen emelkednek

Fölfele, küszködvén az egekkel: nem figyelék jól

Lábam elé, megbotlottam, s elterülék.

 

 

Ezerkilencszáztizennyolc

 

Ezerkilencszáztizennyolc. Állnak a frontok.

Harag, ármány örve közéjük rontott.

Vér csöppen; pisztoly lő; mikor lesz már vége?

Tán soha, s így marad a világ, elégve?

 

Csak egy szikra kellett; s lángra lobbant minden.

(Háború, halál, eridj már innen!)

Mikor nyújtózik már édes béke jobbja?!

Mikor lesz már vége? Ki tudja, ki tudja…

 

Lövi egymást vérre két nép nemzetsége:

Vér vöröse loccsan lábaik elébe.

Kattan a kakas, húzzák a ravaszt:

Várják, óh, hogy várják a Tavaszt!

 

A drága tavaszt, mikor az ember

A természettel együtt új létre kel.

Mikor, mi csúf, megszépül újra,

Fölvitorlázik a gyöngédség hajója.

 

Óh, mily messze van még a Tavasz!

Mily komisz a Tél, milyen nagyon ravasz!

Mély sebet karcol éles jégkörmivel,

S a kiserkenő vér néki az eledel.

 

Régen a Tél még jéghideggel ölt,

De mára gonoszsága új alakot ölt.

Most, hogy tervét jobban véghez vigye,

Keze gyilkos fegyverrel lett tele.

 

S hogy a fegyvert önkezébe rakta,

Menten az Ember markába adta;

Hadd öljék egymást, szegény nyomorultak,

Ennyi pusztulásból hátha majd okulnak.

 

Okulhatna is már Ádám nemzetsége,

S lehetne a szörnyű harcoknak vége.

Eléggé megégette őket már, nem?!

S mégis küzd tovább testvér testvér ellen.

 

 

 

Zátony

 

Mi történt velem?

Hogy frissen hasadó hajnalon

S sötétbe burkolódzó éjjelen

Nem születik új dalom?

 

Mi történt velem,

Hogy szárnyaló fantáziám

Elszürkült, s elmúlt ihletem?

Valami árnyék szállt reám?

 

Mi történt velem?

Csak úgy ömlöttek a dalok,

S most, ha tollam emelem,

Minden szavam, érzem: halott.

 

Mi történt velem?

Születni vágynak az új versek,

S engem elfog a félelem:

Tollam többé nem serceg…?

 

Mi történt velem?

Hogy bár nem jönnek a rímek,

A szavak gyűlnek, úgy érzem…

Minek? Tán egy… regénynek?

 

 

Pénzes Bíborka

 

Elmélkedés

 

Azt hiszem, néha a szív

Túl kevés levegőt szív.

Pedig nem ártana, ha lélegezne

Ahelyett, hogy tönkremenne.

 

Távolról hallom a külvilág zajait,

Közben észrevettem valamit:

Létezem.

És elgondolkoztam ezen.

 

Az egész élet annyira relatív…

Ha én nem, a szívemben ki takarít?

A szavak lemosnák a mocskot,

De lehet ezzel rossz kártyákat osztok.

 

Vajon hol az égbolt határa?

Vajon van-e annak ára,

Ha valaki rosszat vagy jót tesz?

Egyáltalán jelentése e szavaknak mikor lesz?

 

Itt ülök órák óta,

Mégis százfelé jártam azóta.

Hogy merre, talán én sem tudom,

A fejemben a köröket értelem nélkül futom.

 

Szétnézek és nem látok senkit,

Sehol egy árva lélek, minden üres megint.

Talán többet elő sem jönnek,

Mert elhisznek bármit a bennem élő szörnynek.

    Herki Hanna 

 

Kicsi kocsi, pici pasi 

 

Sose gondoltam volna, hogy valaha ilyet láthatok! 

Késő délután jó ráérősen sétafikáltunk hazafele legjobb barátommal, Leóval a városból egy kiadós és zsebbe nyúlós árkádi kiruccanás után, mint egy-egy lemerült robot, akiket túl sokat hajtottak. Alig váltottunk pár szót, mert még a hangszálaink is kifulladtak. Szemeink szinte folytak ki a helyükről a rengeteg ide-oda cikázó vakító fénycsóvától, ezért én vagy három oszlopnak csapódtam neki utunk lefolyása alatt. 

 – Hallod, neked mondtam már, hogy holnap megyek Portugáliába? – tettem fel a kérdést valahol félúton barátomnak, csak úgy mellékesen. 

 – Megint? Jó neked – vágta oda Leó, és a hátralevő ötszáz méteren begubózva duzzogott mellettem egészen hazáig, amikor is, tudva, hogy jó ideig nem találkozunk többet, kedvesen, olyan bátyusosan megölelt, majd se szó, se beszéd otthagyott a ház előtt, és stílusosan elsétált kifelé a dombon, szintén durcázva. Mindig ezt csinálja. Néztem utána egy ideig, majd amikor már azt vettem észre, hogy egyre gyorsabban megy le a nap, kissé összeszedtem magam, és készültem bemenni a tömbházba. Akkor hirtelen hangokat hallottam. Hogy pontosítsak, egy körülbelül velem egyidős fiúbanda moraját, s gyorsan elbújtam a rejtekhelyemre, a szomszéd sűrű bokrai között egy kis beugrásba az építmény falán, a földszinti teraszok alatt. Onnan pont jól tudtam nézni a történéseket, hisz a ház szürkébe hajló, omladozó vakolatától elkezdve még a megkopott zöld padot is láttam, amin az arra szálló madarak tanyáztak. Ott, a kis helyemen észrevehetetlen voltam, és nagyon okosnak képzeltem magamat, hogy ezt így, valamilyen „igazából én sem tudom miért” okból kitaláltam. 

   Milán, az egyik évfolyamtársam jött errefele a haverjaival. Nagyon sok haverjával, akiket én nem ismertem. Vagy hét fiú, mindegyik százhatvanöt centiméter magas, semmi márka rajtuk, elhasznált ruhadarabok, biciklivel, rollerrel, görkorival, mindennel, amit csak el tudsz képzelni. Lenőtt hajukat ide-oda himbálta a szél, és másodpercenként röhögtek össze valami badarságon. Olyan kényelmetlenül éreztem magamat a saját hülyeségem miatt. Mármint mit csinálok én ott? Leskelődöm egy tucat fiú után? Hát ez szánalmas, de komolyan, ki tesz ilyet?  

   Idegesen ültem a kis búvóhelyemen. Egyszer-egyszer belefaroltam néhány tüskébe, esetleg kis ágakba, aztán a sokadik ilyen esetnél felszisszenve megállapodtam magammal abban, hogy leülök az ágyásba a további sérülések elkerüléséért. Igen ám, de miután kényelembe helyeztem magamat, a bogarak támadtak le, pedig nincs is olyan virágra hasonlító fejem. Azok attól még teljes egészemben fel akartak falni. S erre még rátett egy lapáttal az a tény, hogy végső szomjamban már a kólát is idétlenül kiloccsantottam a pólómra. Néha olyan szerencsétlen vagyok.  Annyira féltem, nehogy lebukjak a kis jelenetemmel a tömbház előtt tanyázó fiúknál, hogy közben megfeledkeztem arról, hogy hallgatózni, jobb esetben leskelődni is kéne valakinek. Csak félmondatokat kaptam el a beszélgetéseikből, ilyeneket, hogy: „az milyen kúl már”, „hagyjatok már”, „figyelj már ide”, vagy esetleg azt, hogy „játsszunk már”. Minden második mondatuk felszólító módban volt, és akárhogyan, de belefogalmazták a „már” szócskát, amit olyan sűrűséggel használtak, mint egy négyéves ovis kislány, aki nem kapta meg szíve vágya unikornisát. Mai érett fiúk. 

   Nem nagyon tudtam őket szemügyre venni, mert pont a pofámba lógott egy terebélyes páfrány, amely eltakarta a panorámám kilencven százalékát, és továbbá akadtam belé folyton, de amit akartam, azt végül is láttam. Pontosítok, inkább akit akartam. 

   Milán hetente látott óriási szemgolyóit a barna – idegesítően tökéletesen álló - bárányfürtökkel a fején. Testsúlyát bal lábára helyezve álldogált unott képpel, mint aki nem élvezi a társaságot, és mihamarabb el akar onnan szabadulni. Amúgy nem nagyon állunk kapcsolatban mostanában, amióta hatévesen kritikusan összevesztünk valamin, nem is nagyon beszélgettünk. Csak léteztünk egymás mellett, miközben ugyanabba a suliba jártunk, és naponta láttuk egymást, ennyi, semmi más.  

   A másik, akit felismertem, az meg a drágalátos Bence volt. Mármint az a Bence, igen, a legjobb barátnőm kiszemeltje, akiről hónapok óta hallgatom a véget nem érő ódákat. Kedvenc padomon foglalt helyet, bólogatva barátai szavaira, mint egy szamár, akinek éppen beakadt a lemezlejátszó. Ugyancsak barna haja megviselt volt, látszott, hogy a szél összevissza borzolta, éppen azt igazgatta, a telefonja szelfikamerájában nézve magát, olyan tipikus öntelt ábrázattal, miközben teljes mértékben ignorálta a külvilágot, szerintem még egy kővel is jól kupán vethettem volna, ilyenkor azt sem venné észre.  

   Innen már a baj, csak az volt, hogy látszottam a képernyőjén, hisz a kamera telibe vett engem is ugyanúgy, mint magát a fiút, ezért hirtelen lehasaltam majdnem a növények gyökeréig, miközben bónuszként megkóstoltam a giliszták által frissen megpuhított földet. Még a hajam sem úszta meg szárazon, feltaláltam egy új festési módszert, ami száz százalék bio, és nem kerül se pénzbe, se időbe, hisz szőke sörényem feketés lett a földdarabkáktól, összességében úgy nézhettem ki, mint egy tavi szörny. Prímán festettem. 

   Kis egyéni akcióm közben a srácok – észre sem vettem – valami csodadolgokat szedtek elő sunyiban a zsebeikből. Halvány elképzelésem sem volt arról, mi a jó eget dugdoshatnak egymás között, pedig nagyon meresztgettem szemeimet. Aztán két, kínnal teli perc múlva, amíg tüskéket szúrt egy rakoncátlan hangya a fenekembe, megláttam, hogy kis kocsikkal játszanak autóversenyest hurrogtatva és szirénázva, mint egy-egy kisovis. Leesett az állam, szó szerint, alig tudtam visszatartani a belőlem kikívánkozó hahotázást. Szöktettek velük a lépcsőn, legurították őket a feljárón, sőt még alkalmanként a kocsik repülni is megtanultak. A fiúk egy percen majdnem hajba kaptak a leggyorsabbnak bizonyuló rózsaszín kocsiért, ami végül a legkisebb szemüveges szőkéé lett. És ez így ment hosszú időn keresztül, miközben én karomra ráharapva próbáltam megtartani józan eszemet, na meg a kezemben szorongatott videózó telefont. Legalább kiderült, hogy mire értették a játszást. Na, ezek sem annyira nagyok, mint amilyennek gondoltuk őket, tényleg sosem hittem, hogy valaha még ilyet láthatok.  

   Majd a nagyja a társaságnak elment, csak az említett kettő maradt az épület előtt, Bence, egy nagy, fekete hátizsákkal a hátán, a járművekkel a kezében és Milán, a házkulcsát szorongatva markában. Két szót váltottak, azután a bejárat fele vették az irányt. Ekkor megkönnyebbültem. Ja, megkönnyebbültem volna, ha az az alattomos, újonnan érkezett darázs jól rám nem ijeszt. 

   Odajött nagy durrogva a fülemhez, aztán elkezdett a fejem felett egyre gyorsabban körbe-körbe repkedni, és sehogy sem akart békén hagyni. Még mindig kísért a zümmögése, beleégett a dobhártyámba, mialatt sok ezer szemével végigmért, és minden egyes porcikámat rájuk szállva leellenőrizte. Végezetül pedig az orromnál legyeskedett, amit már nem tűrhettem ép ésszel, ezért a körülményekről megfeledkezve pattantam fel az ágyások között, és kezdtem el egy rövid cicaharcot a darázzsal cifra káromkodások közepette. A dolog aztán addig fajult, hogy kiszöktem az ültetvények közül (pontosabba átestem rajtuk, bár az mellékes), és a tömbház előtti zöld övezeten, leporolva a pólómat kezdtem el rohanni a rovar elől, hátha lerázom. Így futottam néhány méteren körös-körül, amíg már úgy nem éreztem, hogy megszabadultam a kis köcsögtől. Akcióm pedig sikeresnek bizonyult, mivel a végén tíz méteres körzetemben nem volt egyetlenegy darázsfajta sem. 

   Lassan megfordultam tengelyem körül, hogy elvegyem a háború közben földre ledobott táskámat. Fél szemmel, a bejárat felé pillantottam, ahol persze a két fiú még mindig ott ácsorgott, felém sem néztek idegességükben, csak magukban tudtak mulatni rajtam a kis incidensem után. Aztán elkönyvelték, hogy én is jó nyugodtan röhöghetnék rajtuk, tehát egyenrangúnak számítottunk.  Rendbe szedtem magam gyorsan, majd, mint akivel semmi nem történt, abszolúte normálisan felsétáltam a lépcsőn a bejárati ajtóig, amit egy határozott mozdulattal kinyitottam, és kifutóra illően felsétáltam a lépcsőn a lakásunkig egyetlenegy szó nélkül. Milán meg Bence pedig lemaradva ballagtak a hátamnál megszeppenve, nevetésüket mélyen visszafojtva, ahogyan én is négy lépcsőfokkal feljebb.  

 

 

    Hajsza az életemért 

 

    Futottam. Nem is, inkább rohanásnak nevezném. Rohantam, mintha az életem múlt volna rajta. Lényegében tényleg az múlt rajta. Nem volt megállás – se nekem, se nekik. Végig a nyomomban loholtak, lehetetlen volt lerázni őket. Túl sokan voltak, túl jók, és túl gyorsak. Parányi esélyem sem volt ellenük, de azért próbálkoztam. 

  Már egy jó órája kergettek rendületlenül. Eszükbe sem jutott megunni ezt a gyerekes hajkurászást. Persze, hogy nem, hisz a létező legmodernebb járművekkel üldöztek. Velük szemben alig értem valamit.  

  A kietlen, szürkés külváros tömör, termetes tömbházai között hajszoltak. Borús felhők borították az eget, miközben a szél olyan erőteljesen fújt, mintha akarattal ellenem dolgozna. Homlokomról, mint a patak, úgy folyt le a verejték. Ruháim rám tapadtak, akárha ragasztóval erősítették volna hozzám őket. Nedves fejem egyre nehezebbnek tűnt, szemeim tiltakozva vibráltak, remegő izmaim pedig egyetértettek velük. Elfáradtam. 

  Hallgattam, ahogy szívem egyre lüktet, én meg csak úgy zihálok, levegő után kapkodok. Hátrapillantottam vállam felett, reménykedve, hátha feladták a kergetőzést, hátha meggondolták magukat. Na, ekkorát szerintem egész eddigi életemben nem tévedtem. Tehetetlen voltam, így hát nem maradt más választásom: improvizálnom kellett. 

  Az erdő szélén járhattam, üdülőházak között, mivel a város határát már rég átléptem. Milyen jól tettem, hogy arra vettem az irányt! Néhány apró szekundum alatt észre is vettem megmentőmet. Egy daliás gesztenyebarna ló volt, lazán kikötve a mellette álló roskadozó fakerítéshez. Sörénye finoman visszatükrözte a sötétedő ég bronzos árnyalatait, lábai viszont nyakig sárban úsztak. Zöld szemeivel engem méregetett, szerintem érezte, mire készülök.  

  Még mindig egy lépéssel voltak csak a hátam mögött. Cselekedni kellett. Kapkodva megragadtam az állat izmos nyakát, ezt követően pedig, akár egy bolha, felpattantam a hátára. Hirtelen kirúgtam az őt akadályozó falécet, és – újra – megkezdődött a csörtetés.  

  Nem állítom, hogy újdonsült társam örült jelenlétemnek, de rosszabbul is viselhette volna. Ketten pedig gondtalanul szeltük az utakat. Megnyugtatott maga a tudat, hogy valaki ott van mellettem. Segített nekem, ahogy tudott. Vágtatott, mintha ezt várta volna egész eddigi életében. Végre nem egyedül harcoltam – és ez többet ért bármi másnál. 

  De még mindig egy üldözés üldözöttje voltam, nyomomban nagyjából a fél rendőrséggel. Tudtam az utat. Merre kell menni, hol kell letérülni, milyen rövidítést kell használni. Álmomban is felmondtam volna a teljes útvonalat. Biztos voltam magamban. És ez volt a nap második tévedése. 

  Nem hittem volna, hogy ránk találnak. A vár alatt, a város legelhagyatottabb helyén, ahol még a madár se jár. De ezek szerint volt már dolguk hozzám hasonló lángészekkel. Másodpercek töredéke alatt vettek körbe. Behemót markukban rendesen izzott fegyverük. Gondolkodás nélkül elkobozták tőlem hű paripámat, nekem pedig egykettőre szúrós bilincset akasztottak csuklóimra. Mindketten sírtunk. 

  Hogy lehettem ennyire gyerekes? Mégis miből gondoltam, hogy ezt valaha is megúszhatom? Egyáltalán ki annyira elmebeteg, hogy megpróbálja? Egyre jobban közeledtünk. Hatalmas fekete épület, masszív tornyokkal a tetején. Épeszű ember önszántából nem lépné át a küszöbét. Én viszont kutyaszorítóba kerültem. 

  Már az első lépés után könny szökött a szemembe. Elnehezedett végtagjaimat vonszoltam magam után. A levegő sűrűnek tűnt, gondolataim pedig nem hagytak nyugodni. Elbuktam. Bele kellett törődni.  

  Hisz már mindegy volt, ott álltam a bíró nagy asztala előtt. A teremben mindenki az én szavaimra várt. Folyton elcsuklott a hangom, alig tudtam kinyögni valamit. Ők meg még azt várták, hogy vallomást tegyek. 

– Uram, tisztában van bűnei súlyosságával? –szúrt a tekintetével szemüvege mögül a kökényszemű molett. 

– Persze – feleltem ingerülten. Ki akartam kerülni onnan. Akárhogy. Azonnal. Lehetetlen volt.  

– Családtagok? 

  Letöröltem a homlokomat, hirtelen azt hittem, meggyúlok: 

– Csak egy húgom, de neki semmi köze ehhez az egészhez. 

  Persze ekkor testvérem már rég tudomást szerzett a történtekről. Egyből cselekedett, ahogy elvártam tőle. Bujdosott. Félt. Rettegett. Sejtettem, hova húzódhatott meg. Az istálló volt a kedvenc helye. Okos és ügyes lány. 

  Nem féltettem, csak reménykedni tudtam. 

  Imádkoztam. 

 

 

    Lánykérés 

 

    Belépett a lakásba. Olcsó bőrcsizmái fényesre voltak súrolva, hímzett nadrágját alaposan a szárába gyömöszölte. Óriási barna öv karolta át lazán keskeny derekát, alig tartott valamit, de dísznek megfelelt, komolyabbnak tűnt tőle. Szürke ingén egy-egy apró mocsokfolt éktelenkedett, gombjai összevissza álltak. Felsője egyszerű bunda, kalapja régies, divatjamúlt, hasonlított azokhoz, amiket Kati néni árusított a boltjában már vagy három hete. (Ha jobban belegondolok, mintha tegnap egy hiányzott volna a polcról.) Erősen markolta a nyikorgó ajtó fémkilincsét, keze merev volt és férfias. A küszöbön megszeppenve leállt, nem mert közeledni. 

  – Nyugodtan jöjjenek be! Nem harapunk – invitálta be őket viccelődve anyám. És ekkor vettem észre: ketten voltak. Az első után a második is átpréselte magát valahogy a szűkös bejáraton. Rokonok. Szemük állásából meg lehetett állapítani. A második kétszer akkora ruhákat hordott, mint társa, igazából kellettek is neki. Ha nem látszott volna, férfi, azt hihetném, terhes. Tömött testéhez egy mosolygós, kissé együgyű arc társult. Büszkén és magabiztosan kihúzva magát ácsorgott az ajtóhoz legközelebbi sarokban. Mellette a másik szintúgy. 

    Kínosan tétlenkedtem anyám mellett, miközben ő szívét-lelkét beleadta a nagyra becsült vendégek méltó fogadásába. Tegnap este közölte velem lefekvéskor: „Nagy nap virrad ránk néhány óra múlva. Hangolódj rá kellőképpen, mintha esküvőre készülnél!” Miközben ezek az édes szavak elhagyták ajkát, fülig érő, lágy mosoly ült az arcán, mely pár szempillantás alatt elhessegetett előlem minden kétséget. Cuppanós csókot nyomtam homlokára: „Amit csak kívánsz.” 

    Mentségemre szóljon, fogalmam sem volt arról, ez sül majd ki belőle. Én minden magamtól telhetőt megpróbáltam. Vigyorogtam, kedveskedtem, bókoltam nekik. Fittyet hánytak fáradozásaimra. Ide ültem, oda mentem, ezt hoztam, azt vittem. Úgy járkáltam fel-alá, akár egy mérgezett egér, meg merem kockáztatni, még a cipőm talpa is emiatt kopott el. Pedig, jaj, milyen cipő volt az! Zsírúj, kézzel készített, tűzpiros bevonattal és magasított sarokkal. Olyan igazi nőies. Tökéletesen talált hozzá térdemet súroló vörös szoknyám egy elegáns fehér kötött felsővel. Ó, mekkora hiba volt őket felölteni egy ilyen jelentéktelen napra, mint a mai! Azt sem tudtam, kik azok. Vendégek. 

  – Biztos, nem kérnek semmi egyebet? – hangzott el a kérdés ezredjére is, ezúttal vékonyabb, kissé ingerültebb hangon. A válasz viszont ismét a megszokott maradt: nem. Na, jó egyáltalán nem így fejezték ki magukat. Megcifrították, kicicomázták. Egy kis „köszönöm”, meg egy apró „kérem” meg tud oldani bármit, jól mondom? Ezek ellenére a lényeg ugyanaz maradt. 

    Csend. Senki sem szólt, meg sem mukkantunk. Zene füleimnek. De örömöm nem tartott sokáig, csupán néhány röpke másodpercig élvezhettem. Óriási száját kinyitotta a nagyobbik, majd, mint aki egy bálna felfalására készül, beszélni kezdett. Akarom mondani, mormogni. Dörmögni. 

  – Akkor végre rátérhetünk a tárgyra? – hangja karcos volt, mély. – Nem azért tettünk meg a fiammal ekkora utat, hogy itt aztán enyelegjünk egymással. 

    Álljon meg a menet! A fia?! Pupilláim hirtelen összeszűkültek, végtagjaim megbénultak. Pillanatok töredéke alatt vettem megint szemügyre az előttem ülő fiatalembert, immáron alaposabban. Ujján nem véltem felfedezni gyűrűt, így semmi esély arra, hogy családos ember legyen. Zsebéből összegyűrt papírfecni kandikált ki, tenyerében dobozkát szorongatott. Ha ez az, amire gondolok… 

  –  Bocsánat – rohantam a mellékhelyiség felé. 

    Katt. Elfordult a kulcs a zárban. Körbenéztem. Bingó. Egy ablak. Menni fog, ugye? Hisz annyit olvastam már ilyesmiről, csak kell sikerülnie. Nem mehetek még férjhez. Nem, nem és nem! 

 

 

 

    Hiba 

    Zseniális tervet eszeltünk ki. Tökéleteset. Minden készen állt ahhoz, hogy véghez vigyük. Aztán valami mégis félrement, mégis kibicsaklott. Nem úgy történt, ahogy elképzeltük, ez pedig egyenként mindegyikünket földbe tiport. Volt, akit később, mást hamarabb. Sorra hullottak, mint a legyek, egyre rosszabb és hihetetlenebb kifogásokkal. Féltek, feladták.  

  Mi pedig magunkra maradtunk. Egy apró dolog félrecsúszott, vége. Behúzták a farkukat, szétszaladtak, egyedül hagytak. Most meg oldjuk meg, hozzuk helyre. Hogyne, még mit ne? De azért nem adtuk fel teljesen. Próbálkoztunk, ha sikeresen, ha sikertelenül. Meggyengültünk. Pedig olyan tökéletes lehetett volna, annyira szépnek tűnt, és csak egy hajszálon múlott. Egy hajszál.  

  Erre készültünk több évtizede, elődeink minden munkájukat belefektették, hogy majd utódaik ne kelljen szenvedjenek, úgy élhessenek, ahogy mindig is megérdemelnék. Elismerést, hatalmat. Nőknek. És pont rajtunk volt a sor. Cselekednünk kellett, a kudarc pedig számításba se jöhetett. Hónapokig készültünk, hosszú napokat agyaltunk végig, éjjelbe nyúló órákig gyakoroltunk. Közös ambíció, közös cél; csak ennyi kellett egy jó csapathoz. Megállíthatatlanok voltunk minden téren, rettegtek tőlünk, lesték az összes lépésünket. Majd eljött a nap, amire mindenki várt. Bevetésbe lendültünk végre.  

  „Büszkék lesznek rám” – visszhangzott e mondat a fejemben, miközben öltöztem. Szürke nadrág, hozzá illő póló, könnyű sportcipő. Könyökvédő, térdvédő, golyóálló ruhadarabok. Puska. Vörös hajamat fejem tetején lófarokba fogtam, nehogy a végén még valami bajon legyen belőle. Aztán, persze, szemüveg, óra, kiegészítők. Ilyenkor szoktam áldani a fentieket, hogy nem a kőkorszakban születtem. Okoseszközök nélkül mit is érne a világ? Kész vagyok. 

  Előre minden le volt szögezve a legeslegapróbb részletig. Helyek, kütyük, mozzanatok, időpontok. Egy hiba, és az egész dugába dől. Egy félrelépés, egy elvétett másodperc, és feladhatjuk. Rossz szám, hibás adat, elpuskázott célpont. És amint utólag kiderült: okosak voltunk, de nem eléggé.  

  Az akció kellős közepénél jártunk. Sokunk terepen, mások a gépek előtt. Én valahol a kettő között. Se nem kint, se nem bent, úgy pont a küszöbön. Viszont nekem adatott az a megtiszteltetés, hogy elvégezzem a legkényesebb, egyben pedig a legfontosabb feladatot. Kiiktatás. Tisztában voltam megbízatásommal, tudtam, mit kell csinálnom, mégis… Mégis valami rosszul sült el. Azóta nem voltam képes rájönni, egyáltalán mi lehetett az. Rendszerhiba – állították egyesek. Üzemzavar, amiért senkit sem lehet hibáztatni. De ez hülyeség. Kitűnő tervünk volt, minden alaposan előkészítve, nem lehetett buktató. Nem is volt buktató. Hiba – baromság. A hibát itt nem valamiben, hanem valakiben kellett keresni.  

  Mindenki hallott már olyanról, hogy az emberek néha beleőrülnek a dolgokba, ugye? Hát, engem ez a rejtély nem hagyott nyugodni. Éjjeleket pillogtattam át azon filozofálva, mi is történhetett igazából. Esélytelen kideríteni, túl nagy fába vágtam a fejszémet evvel a vállalkozással. Valaki. Egy árny, fekete alak, aki csak úgy átsuhan időnként az elméden. Sötét csuklya van a fején, teljesen eltakarja szemeit. Mintha csak díszként volna rajta, a hatás kedvéért, hisz arca homályba veszik az összes gesztusával, mimikájával együtt. Ez a valaki pedig kísért, nem hagy nyugton. Tudom, ő tette, érzem a zsigereimben. Miatta szúrtuk el, miatta okoztunk csalódást emberek millióinak a világon.  

  BOSSZÚ. Ez a öt betű lebegett előttem. Bűnhődnie kell. Megfizetni tettéért. Talán tényleg azt hitte, megúszhatja szárazon?  Minden éjjel egyre közelebb kerülök hozzá. Egy lépés, kettő, három. Érzem a jelenlétét, mindig ott settenkedik a közelemben. Majdnem megvan. Egy hajszál, és én leszek az, aki nyakon csípi a gazfickót. Enyém lesz a dicsőség. 

  Férfi. Csak az tenne ilyen szörnyűséget az emberrel.  A fekete alak aznap álmomban visszatért. Mellettem állt, éreztem, miként veszi a levegőt. Lassan és kimérten. Készült valamire. Rendíthetetlenül bámultam a csuklya mögé, próbáltam kivenni akár egy parányi részletet is, de semmi. Aztán hirtelen lekapta a fejfedőt. Arca: idegen. Szemei: félelmetesek. Mosolya: keserű. Hasonlított egy emberre, akit úgy ismertem, mint a tenyeremet. Sőt, annál is jobban. Gyanakodtam is rá. Nem bíztam benne. Rettegtem tőle.  

 

 

    Itthon 

 

    Otthon. Milyen gyönyörű szó, ugyanakkor kegyetlen is. Úgy kezelik, mintha egy kötelesség lenne, olyasvalami, ami nélkül elképzelhetetlen lenne az élet. Nem enged, nem ad szabadságot, magához láncol mindenkit, aki egy fikarcnyit is törődik vele. Aki pedig nem… Arra átkot szór, pecsétet nyom a homlokára, kezeskedik arról, bűntudat kísérje végig életét. Mennyire aljas. Aztán elintézi, hogy visszasírjuk az elvesztegetett éveket. Halálunk előtt utolsó szavunk vele kapcsolatos legyen, utolsó gondolatunkban otthon járjunk. Hisz könnyebb utólag siratni a dolgokat, akkor már nem tehetünk semmit az érdekükben.  

  Nem tagadom, én is megtettem. Elmentem. Nagykorúságom megünneplésére világkörüli utazást terveztem. Az volt az egyetlen vágyam, mióta az eszemet tudom. Látni akartam, tapasztalni. Mindez meg is valósult, kerek három fáradalmas hónapig róttam körbe-karikába a Földet. Majd amikor szembe kellett néznem a ténnyel, hogy haza kell térnem a monoton, unalmas életembe, abba a szürke porfészekbe, az életkedvem valahogy egyszeribe elszállt. „Csak oda vissza ne!” Ez a mondat hangzott el a fejemben éjjel-nappal, másodpercenként, egyre hangosabban és hangosabban. Kísértett a gondolat, nem hagyott nyugodni. 

     Tudtam: nem, nem megyek haza, az egyszer biztos. Szó sem volt arról, hogy nem szerettem a családomat, barátaimat, abban a pillanatban viszont a saját vágyaimat, érdekeimet néztem, azok pedig egyértelműen külföld fele húztak. Egyszerűen már akkor olyan sokat láttam a világból, nem volt szívem visszakényszeríteni magam valahova, amiről tudtam, ott soha többet nem leszek igazán teljes. Szóval így történt. Új otthonom lett, sok ezer kilométerre a régitől. 

  Aztán csak költöztem. És költöztem. És költöztem. Láttam. Dolgoztam is. Akarom mondani, tapasztaltam. Öt év telt el azóta. Járom az országokat keresztül-kasul, mint egy mérgezett egér. Lakás lakás után. Egyik sem otthon. Igazi otthonom nem is volt, mintha saját magam otthona lettem volna. Most meg, se szó, se beszéd, hazajöttem. Meglepi! 

  De nem akadt senki, akit meglephettem volna. Délután érkeztem meg, hullafáradtan. Kellemes nyári zápor mosta az utcákat, hatalmas, kedvűző szürke felhők takarták el előlem a napot. Ember sehol, elűzte őket az utcákról az eső, így csak annak a jól ismert hangját lehetett hallani. Óvatosan kiszálltam a taxiból. Pillanatok apró töredéke alatt megcsapott a rég elfeledett illatok áradata. Más volt a levegő, más volt a látvány, más volt az élet. Új, mégis régi. Idegen, de ismerős. Semmi sem változott – állapítottam meg ráérősen körbenézve. Mintha itt megállt volna az idő. „Ahol megáll az idő”. Jó könyvcím lehetne belőle, épp csak a könyv nem lenne valami érdekfeszítő.  

  Lágy szellő simogatta az arcomat hazafele közeledve. Filmbe illő jelenet. Lett volna, ha nem hurcoltam volna magam után egy akkora böhöm nagy bőröndöt, amelyben csempészni lehetett volna valakit. Alig láttam az apró, sunyi, szemembe eső vízcseppektől. Szitás sportcipőm már nem tűnt olyan zseniális választásnak. Se a vékony rövidnadrág. Mindegy. Vállig érő hajam felkunkorodott a nedvességtől, mint a malac farka. Otthon, édes otthon. Hogy mennyire hiányoztál te nekem! „S azok az istenverte szúnyogjaid!” – sziszegtem a fogaim között, miközben agyoncsaptam egy vérszívót a karomon.  

  Amikor megálltam a bejárati ajtó előtt, rá kellett jönnöm a fájó igazságra: nincs kulcsom. Szüleim: munkában. Testvéreim: nincsenek. Reménytelen eset. Szóval maradt a harmadik opció. Kicsit arrébb settenkedve, pont a virágágyás kellős közepébe állva meg tudtam tökéletesen lesni, hogy a szomszéd otthon punnyad-e. Bingó. Becsengettem. 

  – Ki az? – szólt bele egy rekedt, zsémbes hang a kaputelefonba. Hirtelen hezitálni kezdtem, álmomban se számítottam volna erre a kérdésre. 

  – Öhmmm… Posta – improvizálnom kellett. Bekapta a horgot. 

  Máris bent voltam. Semmi változás, pont, ahogy elképzeltem. Viszont még mindig semmi esélyem bejutni a lakásba. Tehetetlen voltam. Ennek ellenére a csomagjaimat a lehető legnagyobb örömmel szállítottam le a pincénkbe, ahol aztán rekordidő alatt öltöztem át valami vastagabba, majd nyugodt szívvel nekiindultam. Várost nézni. Ott, ahol tizennyolc évig éltem. Hát, igen, az amnézia súlyos betegség.  

  Egy árva szót sem szóltam senkinek arról, hogy esetleg hazajönnék. Őszintén, még én sem fogtam fel, mit keresek itthon. A lényeg viszont: itt vagyok. Bele se merek gondolni, mi lesz ezután, de jelen pillanatban valamiért ezen a helyen tartózkodom. Otthon. Habár kinek is szólhattam volna? Minden barát, ismerős vagy kereket oldott innen, és elköltözött, vagy családot alapított, és most főállású szülő, vagy meghalt. Ezek között pedig nincs átmenet. Sokukkal nem is tartom a kapcsolatot. Egy ideig még próbálkoztunk, aztán beláttuk, nincs sok értelme. Ha nem látjuk egymást többé, miért erőltetnénk valamit, ami nem működik?  

  Egyre beljebb haladtam a városba. Üres járdák, kihalt utcák. Sehol egy lélek. Hihetetlennek tűnt, de így volt. Mint egy szellemváros egy ósdi horrorfilmből. Leszámítva az elmebeteg gyilkost, persze. Az idő sehogy sem volt hajlandó kivirulni, ugyanolyan zord maradt, mint azelőtt, nem engedett a negyvennyolcból. Bőrig áztam lassacskán, de nem nagyon izgatott. Fülhallgatóval a fejemen baktattam előre, ötletem sem volt, merre tartok. A lábaim irányítottak, rájuk bíztam magam.  

  Minden olyan helyre elvittek, amelyhez egy parányit is kötődtem. Játszóterek, padok, üzletek, parkok, pályák. Egyedül, magányosan álldogáltak jól megszokott formájukban. Hiányoztak mellőlük azok a fülig érő mosolyok, édes kacajok, buta kis játékok, életben tartó nasik. Nekünk ezek számítottak az otthonnak. A szemeim előtt láttam kristálytisztán minden egyes gyönyörű pillanatot, amit itt töltöttünk. Könnycsepp futott végig az arcomon. Az idilli pillanatomat viszont elrontotta valami.  

  - Te itthon vagy? – ordított bele anya a telefonba. Szavai a fülemben visszhangzottak. 

  - Igen, azt hiszem, otthon vagyok. 

 

 

     A mese három értéke 

  – És gyerekek, ne feledjétek elolvasni a feladott mesét és leírni, hogy mi fogott meg benne a legjobban! – ordította a kissé tömzsi, enyhén művészi beütésű irodalomtanárnő a csengetés után az ajtón kirohanó tömegnek. – Aki pedig ír hozzá egy folytatást, pluszpontot is kap! 

  A gyerekek szinte meg sem hallották, fele már kifutott nagy lendülettel az udvarra, a többiek fülét pedig eldugította a csengő erőltetetten csikaró hangja. Csupán két ember hallotta meg kristálytisztán: akit a legjobban érdekelt, és akit a legkevésbé. Helén barna lófarkát lóbálva és szemüvegét igazgatva sietett oda a tanárnőhöz, kérdéseit alig tudta magában tartani, de a nő teljesen más irányban indult el. Rikító piros magassarkújával odatipegett az ablak felé, ahol éppen Dani bambult ki az ablakon egy futkosó kis pocokszerűségre.  

 – Dani, beszélhetnénk kicsit? – ült le melléje a tanárnő, aggódó kifejezéssel az arcán. 

 – Persze – pillantott rá a fiú, majd visszanézett a vergődő állatra, figyelme még mindig arrafele irányult. 

 – Rólad lenne szó igazából – kezdte nyomatékosan az oktató. – Elolvastam a novellát, amelyet a felmérőben írtál a múltkor, és őszintén szólva le vagyok nyűgözve. Szerintem kellene foglalkoznod evvel az adottságoddal kicsit komolyabban is. 

  Dani csak fél füllel hallgatta a mellette lezajló orientációs minielőadást, így viszonylag egyszerű volt válaszolnia: 

 – Egyetértek, csak Ön is tudja, hogy inkább a sportra kell fókuszálnom, nem hiszem, hogy lenne ilyenekre időm.  

– Teljes mértékben megértelek, és nem szeretnélek leterhelni, csak gondold át – fejezte be a beszélgetést a tanárnő, mivel másik oldalán Helén egyre jobban nyivákolt neki, de volt annyi ideje, hogy egy kis szórólapot letegyen a fiú összefirkált padja tetejére. 

  A jéghideg őszi napon, amikor már a fák levelei is lefagytak az ágról, és feladták életüket, akkor épp egy kis rágcsáló szökdösött. Épp egy tömbház és egy iskola között. Épp egy kis osztályterem ablaka alatt, ahol Dani épp kiváló minőségben tudta nézni fordulatosabbnál fordulatosabb mutatványait. Aztán az állat az ablak felé fordította fejét, és két fekete szemét jól kimeresztve megbámulta a szerencsétlen fiút, aki épp őt méregette. Lassan eltolta először jobbra, majd balra dióméretű fejecskéjét, mintha végig akarná mérni a rideg, szomorkodó növényeket és az ételért kajtató madarakat, akiket az udvaron fagyoskodó gyerekek ijesztgettek el. Aztán komolyan, olyasfajta katonás pillantással visszanézett Danira. Egyik mancsát lendületért felemelte, majd lebukott a levéltakaró alá. Mintha szalutált volna. És többet, akármennyire is akarta látni a fiú, nem jött fel még az istennek se.  

  Dani nagyjából öt perc múlva magához tért a pocok varázsából, és meglátta a felhívást, amely ott volt előtte mindez idő alatt. „Értékes irodalom – mese- és novellaíró pályázat fiatal írók számára”. „Téma: Miért értékesek az irodalmi alkotások?”. Ez hülyeség. Már a címéről lehet látni. Gyorsan, a mondatok felét kihagyva elolvasta az egész lapocskát, majd gondolkodás nélkül, golyót formálva belőle összegyűrte, és a leszakadt tetejű kukába csuklóból csont nélkülit dobott első próbálkozásra. „Tudod, kinek van ideje ilyesmire” – gondolta, majd megtudva a hírt, hogy utolsó órájuk elmarad, egyből el is kezdett pakolni. Fáradt volt, rendesen kimerült, ami elég szokatlannak számított nála, hisz általában energiából neki sosem volt hiánya. De valahogy ma, csakis a mai napon valami nem hagyta ellazulni, és időről időre egyre jobban fúrta az oldalát, amit az irodalomtanárnője mondott róla, mintha egyszer csak megbarátkozott volna az írás gondolatával. 

  Ki az osztályteremből. Felvenni a dzsekit, hogy ne fagyjunk ketté. Ki az iskola kapuján egy tízkilós táskával a hátunkon. Lebüklögni a dombon. Előhalászni a feneketlen zsebedből a házkulcsot. Felmenni a lépcsőn. Bemenni a lakásba. És beleesni az ágyba – így lehet belecsöppenni egy más világba. 

  – Hahó, fiacskám, életben vagy?  

  Élt, csak nem akart felkelni ágyából, hisz annyira álmos volt, hogy ha kikelt volna onnan, megállni se tudott volna a saját lábán. Inkább morgott egyet, beszélni még annyira se akart. De várjunk csak. Valami itt sehogy se jó. Az apja ilyenkor még munkában szokott lenni. Ez a hang pedig túl mély, hogy ő legyen, de azt le lehetne fogadni, hogy férfié. Na, jó, inkább kinyitja a szemét, csak a biztonság kedvéért… 

– Na, végre, Dániel, már kezdtem azt hinni tényleg elaludtál! – jelent meg feje fölött két óriási fekete pupilla, néhány milliméterre saját szemeitől, majd hirtelen felmutatta mancsa segítségével, kissé átlagon aluli nagyságú mutatóujját is. – Gyorsan kikelni az ágyból, annyi dolgunk van, mint víz a Dunába’! 

   Kis teremtmény állt előtte. Tetőtől talpig kék volt, szemei, akár két fekete lyuk, úgy virítottak arcáról, fülei még nagyobbak, mint fejecskéje, orra pedig mintha egy harmadik szemének szolgált volna, hisz alig lehetett megkülönböztetni, még apró száját is teljesen eltakarta. Kerek hasán feszült barna bőrnadrágja, amit hátul kunkorodó farka egyenetlenül kiszaggatott. Cipői lábán szorultak, szintúgy kesztyűi a tömzsi kezein, széles vállán pedig egy bőrtarisznya volt csámpásan átvetve, és amellett, nyaka körül egy barna lánc díszelgett valami zölden villogó követ tartva. Karcos hangjával próbálta ébresztgetni Danit, amire rásegített egy-egy ütéssel fabotjából. Összvissz nem lehetett félméteres, és kísértetiesen hasonlított a délelőtt látott, falevelek között játszó pocokhoz. 

  – Gyorsan pattanj fel, gyermekem, helyre kell hoznunk azt a katasztrófát, amit te összehordtál nekünk a zöld füleiddel – hadarta a furcsa lény fénysebességgel.  Evvel a lendülettel megszorította Dani kezét, és egy-kettőre kiszedte őt az ágyból. Persze szegény fiú továbbra sem értett semmit az egész kialakult szituációból, így nagyokat pillogtatva, bociszemekkel figyelte a kis kék pockot, ahogy egyre akaratosabban dirigált neki.  

– De, uram, kedves… 

– Zentuskó. 

– Zentuskó. Nem értem, mit keresek itt, magával. Szerintem eltéveszthetett valamit – akarta tisztázni a helyzetet szerencsétlen fiú. 

– Drága aranytojó tyúkocskám, itt nincs semmiféle félreértés. Megborítottad az irodalmi egyensúlyt, de most tragikusan. Nem mondom, hogy még nem volt dolgom a magadfajtával, de mesélj kicsit nekem arról mi is történt ma délelőtt, amivel ekkora felfordulást kreáltál itt nekem, amíg a helyszínre nem érünk – nézett komolyan ökölméretnyi szemeivel Dani összezavarodott tekintetébe. 

– Hát nem is tudom, mit csináltam – gondolkozott a gyerek, majd hirtelen beugrott neki. – Talán az lehet a baj, hogy elutasítottam a tanárnő ajánlatát a novelláimmal kapcsolatban?  

– Talán? – esett le az álla Zentuskónak. – Fiam, biztos ez volt a probléma. Még részletesebben, ha kérhetném. 

– Hát igazából nem is nagyon figyeltem rá, mondtam neki, hogy inkább a sportkarrieremre akarok koncentrálni, a pályázat szórólapjába, amit adott, pedig beleolvastam, de nem nagyon érdekelt, így inkább kidobtam – kapott választ a pocok félvállról.  

– Ezért nem szeretem a gyerekeket – mormogta vissza. 

  Beszélgetésük végére már teljesen más helyen voltak, mint indulásukkor. A városi könyvtár nagy faajtaja előtt álldogáltak, majd óvatosan beléptek az óriási épületbe, amelynek még a fala oldalán is könyvek voltak.  

– És itt most mihez kezdjünk, mondd, ó, te nagyokos Zentuskó?  

  A kék lény megigazította tarisznyáját, majd levette a kezébe akadó polcról az éppen kezébe akadó könyvet: 

– Egy utat látok magunk előtt. 

  Dani lepillantott az eléje tartott könyvre, majd unott fejjel ő is elvett egyet: 

- Attól tartok, én is. 

  Nagy sóhajtozások közepette kezdtek neki a hosszas olvasásnak. Egyik könyv a másik után. Aztán a harmadik. Majd a tizedik.  Utána a századik. Az utolsónál már úgy falták a szavakat, mint farkas az esti lakomáját. Magyarul, angolul, románul, franciául, még svédül is, bár abból egy betűt sem értettek. Amikor már hál’ istennek mindennek a végére értek, kiégve estek a padlóra. A könyvtár összes sorát elolvasták minden gyártási számmal és köszönetnyilvánítással együtt. 

– És ugyanbiza, evvel mit értünk el? – kapkodta a levegőt Dani. 

– Tudást, fiam, tudást – csukta le a szemét Zentuskó, s ezzel a mozdulattal pedig a semmiből egyszer csak egy műanyag labdákkal teli játszóházban találták magukat. A pocok felvett a mancsába egy kezéhez illő kék labdát, amelyet a kifulladt fiúhoz vetett. – Ébresztő! 

  Dani felidegesedett. Most olvasta ki a fél könyvtárat, tudja, hogy mondják oroszul annak, hogy özvegy, két órával ezelőtt még az iskolapadban ült, majd aludt, ez a bolond rágcsáló meg itt rángatni akarja egyik helyről a másikra. Megfogott egy vérpiros golyót, és erőből megcélozta Zentuskó nagy orrát, aki ettől, mint egy deszka, hátraesett.  

– Hah! – röhögött a fiú, de a mosoly hamar lehervadt arcáról, mivel ellenfele, akár egy gép, két karját körözve bombázta le őt labdák százaival. 

– Ha harc, hát legyen harc!  

  Evvel a jelmondattal, két ötévesként háborúztak a játszóház falai között, bunkereket, várakat és fegyvereket sorra gyártva. Egyszer a gyerek állt nyerésre, máskor pedig a botos pocok. Halálkomolyan vették az egészet, mintha az életük múlna ezen a csöppnyi félórácskán. Sokat nevettek, sírtak, menekültek, támadtak, nyertek, vesztettek. 

– Indulunk! – jelentette be hirtelen Zentuskó a semmiből. 

– Miért? Még maradjunk! Pont én álltam nyerésre! Olyan jól szórakoztunk! – nyivákolt Dani. 

– Éppen ez volt a lényeg.  

  Nem spóroltak az idővel, ráérősen elsétálgattak a múzeumig, ahova szintén be kellett lépniük ahhoz, hogy haladjanak feladatukkal. 

– És itt? – tette fel kedvenc kérdését a fiú. 

– Fából csinálunk vaskarikát! – kapta meg válaszát. – Szerinted? Nézz végig mindent, és keresd meg, hol tudsz hazajutni! 

– Oké, oké, nyugi. 

  Elkezdtek keresni, de sok ideig nem találtak semmit. Minden egyes részletet átnéztek, a festményektől egészen az egyiptomi múmiákig, de nem volt olyan, ahol haza tudtak volna menni. A múzeum sötét falai között kóborogtak órák hosszat, míg egyszer csak a pocok talált valamit. 

– Dániel! Ez a pókemberes ágynemű véletlenül nem a tiéd? – mutatott le Zentuskó egy kút aljára, ahol mintha a keresett helyiséget pillantotta volna meg.  

– Shhh! – csitította a fiú. – De az enyém. És most mit kéne csináljak? Beleugorjak? 

  Zentuskó rázott egyet a fején. 

– Először mondd meg nekem, mit tanultál ma – nézett rá komolyan. – Na, halljam! 

  Dani értetlen tekintettel nézett rá, majd megvonva bal vállát kinyögte, hogy nem tudja. Erre persze a pocok nagy botjával belecsapott egy csípőset a fenekébe, a fiú meg már egyből dalolt is: 

– Hát, a mese három értékét. Szerintem. Mármint csak ez lehet a logikus magyarázat, nem? A tudás, a szórakozás, most pedig a művelődés, ha jól tippelek. Először az elolvasott könyvek, aztán a játszás, most pedig a nézelődés – hadarta el. 

– Tökéletes – mosolygott rá Zentuskó, majd egy határozott mozdulattal belelökte a kútba. 

  A gyerek saját ágyában riadt fel, majd mindent alaposan végiggondolva elővett egy üres fehér lapot, és elkezdte leírni mai élményét. Négyoldalas lett.  

  Másnap az iskola folyosóján odaszaladt az irodalom-tanárnőjéhez: 

– Megcsináltam. 

---

---

---

Miklós Ákos 

 

    Terefere a fagyasztószekrényben  

     

    Egy tikkasztó, nyári napon Dóri és Hanna fagyit vásárolt a közeli boltban. Édesanyjuk arra kérte, ebéd után egyék meg.  

– Tegyük be addig a fagyasztószekrénybe!- javasolta Hanna.   

Betették a mélyhűtőbe, ahol egy vaníliás fagyi fogadta az új jövevényeket.  

– Hűha, Jeges Narancs, Dupla Jégkrém, ti vagytok azok? Amióta megvásároltak,  színeteket sem láttam. Hogy vagytok?  

– Most már sokkal jobban. Az üzletben mellettem ücsörgő Dobozos Fagylalt folyton lökdösött. Alig bírta a csomagolópapírom – bosszankodott Jeges Narancs.  

– Az én lakótársam rajtam feküdt, alig vártam, hogy megvegyék – panaszolta Dupla Jégkrém.  

– Az sem rosszabb, mint itt ücsörögni Szárnyas Hús mellett. Még a végén hússzagú leszek, és senkinek sem kellek.  

– Ne búslakodj, örülj, hogy nem fognak elnyalogatni – vigasztalta Jeges Narancs.  

– Még a szemétben kötök ki, szerencsétlen létemre!  

– Valami baj van a szagommal? - szólalt meg kétségbeesetten Szárnyas Hús. –  Amikor még a boltban laktam, mellettem Párolt Zöldség  hevert. Lehet, hogy...?  

    Apa érkezett haza a munkából és hozott magával két új fagylaltot. Kiderült, hogy a lányok már vásároltak, ezért a mélyhűtőbe tette őket, nehogy megolvadjanak.  

– Csak nem Csokiöntet meg Kehely? – kíváncsiskodott Jeges Narancs.  

– De bizony, végre kiszabadultunk a zsúfolt bevásárlóközponból – örvendezett Kehely. Nagyon irigyek voltak ott a szomszédok.  

– Én hét hetet vártam míg megvásároltak – bosszankodott Csokiöntet. Egy örökkévalóságnak tűnt a hosszú várakozás.  

– Talán nem kedvelnek a vásárlók? – érdeklődött Jeges Narancs  

– A magas ár a titka – válaszolta lehangoltan Csokiöntet.  

– Jaj nekem, nem elég, hogy itt ragadtam, préselőgép lett a kényelmes fagyasztószekrény! Most aztán jöhet az összefagyás! – szólalt meg újra Jeges Narancs.  

– Csak lassan a testtel! Hallottam egy óriásfagylaltról, Kehely kapitánynak hívták. Élete szomorúan végződött. Képzeljétek, összepréselődött. Pedig mekkora sikert arathatott volna a gyerekek körében – mesélte Kehely . 

Amint legjobb sztorijukon elmélkedtek, két kéz benyúlt a mélyhűtőbe. Kivette az összes fagyit. Vagy mégsem? Szárnyas Hús mögé megbújt Vaníliás Fagyi.   

Így már csak ketten osztották meg gondolataikat. Ettől tova már nem sértegették egymást, nagy barátságban éldegéltek addig, ameddig egy tikkasztó nyári napon valamelyik családtagnak eszébe nem jutottak.  

 

 

    Kő, Papír, Olló 

 

    Volt egyszer, hol nem, nem tudom, volt egy olló. Barátokat próbált szerezni, de senki nem akart vele barátkozni.  

– Általában viccelődni szoktam, de hogy viccelődhetnék, amikor ilyen helyzetben vagyok? – szomorkodott Olló. 

Messze-messze, egy boszorkány kunyhójában volt egy csodakönyv. Ebben a könyvben bájital receptjei voltak. Egy napon a boszorkány kinyitotta csodakönyvét, és nagy meglepetésére egy lap életre kelt.  

– Meguntam már a bezártságot, a könyv rabja voltam, elmegyek innen!  

A boszorkány meglepetésére a papír kiugrott a könyvből, és elindult világot látni. Ment, mendegélt hegyeken-völgyeken át, egyszer, amint egy hídra ér, meglát egy cápára hasonló nagy szájú valamit.  

– Te meg ki vagy? – kérdezte Papír. 

– Olló vagyok! – érkezett máris a válasz. 

Papír megijedt, mert tudta, hogy Olló bármikor rátámadhat.  

– Hamm! – szólt Olló. – Tűnés, mielőtt megharaplak!  

Papír futott, iszkolt, ahogy csak bírta, néha a szél szárnyán repült.  A hegy jócskán meg lett csonkítva, az idő nem kímélte. Ahogy Papír és Olló kapaszkodtak fölfelé, egy kődarab meglazult, és gurult lefelé. Amint gurult, útjába került Papír és Olló, akiknek idejük sem volt félreállni. Mind a völgybe estek.  

– Jaj, ne! – szólalt meg Kő, miután magához tért. – Kérlek, Papír, ne csomagolj be! Most szabadultam ki a hegy fogságából.  

– Nem bántalak! – szólt Papír meglepődve, – miért is bántanálak? 

 De Kő hirtelen meglátta, hogy egy éles tárgy közeledik Papír felé. Kő Papír elejébe állt, hogy megvédje új barátját.  

– Aú, ez fáj! Mit csinálsz? Én nem bántottalak téged!  

– Engem nem, de az új barátomra akartál törni – válaszolta Kő. 

– Én csak játszani szeretnék, nem akarok senkit bántani – szólt Olló elkeseredve.  

– Szólhattál volna hamarabb – mondta a megrémült Papír. 

– Akartam, de nem volt kinek, úgy rohantál, amíg Kő el nem ütött minket. 

Összenéztek, és egy jót nevettek magukon. Aztán elkezdődött a játék.  

Hogy mit játszottak? Hát a kő-papír -ollót.  

Miután jól kijátszották magukat, elindultak minden gyermeknek megtanítani. Holnap legyenek a ti vendégeitek!   

---

---

---

Rus Lilla 

 

Kacaj 

 

Október 6. 

A papírsercegés közepette meghallom a kattanást. A falióra délután hármat ütött, vagyis még van egy fél órám. Egy fél óra nyugalmam. Lefőzök még egy kávét, pedig már kettőt megittam ma. Hosszú napom lesz, ez az egyetlen esélyem a túlélésre. Miközben az energiám feketén gőzölög az asztalomon, próbálom kizárni a külvilágot, és harminc percig csak magamra koncentrálni. Az iratcsomók helyett most a gondolataim között pakolgatok, de a sok negatívumot nehéz ábécérendbe sorolni. Lassan el is felejtem, hogy még mindig az íróasztal előtt ülök. Csak a falon átszűrődő telefoncsörgés, beszélgetés és gépelés halk zaja emlékeztet arra, hogy vár rám a valóság. De még mielőtt elindulnék a kórházba, megvárom, hogy az asszisztensem visszaérjen a piros dobozos bonbonnal. Rábíztam a vásárlást, mert nem akartam a szabadidőmet ezzel tölteni, de mégsem látogathatom meg a fiamat a kedvenc édessége nélkül.  

 

Október 13. 

A papírsercegés közepette meghallom a kattanást. A kávé helyett a kabátomért nyúlok, és dühösen becsapom az ajtót, végleg lemondva a fél óra nyugalmamról. Kifogások. Miattuk nem tudom meginni a harmadik kávémat. Személyes okok miatt kérezkedett el egy órával hamarabb, így nekem kell beszereznem a bonbonokat. Gondolom, az egyre szembetűnőbb szétszórtságára is százféle kifogást találna magyarázatként. Remélem, időben megáll a lejtőn, mielőtt a hanyatló precizitása még inkább elhalványulna. A bonbonokért a szabadidőmmel fizetek, de talán jó hatással lesznek a fiam határtalan fantáziájára, miszerint egy Kacaj nevű parókás bohóc mindennap meglátogatja a gyerekeket, és még a legszomorúbbakat is nevetésre bírja. Először nem kötötte le a figyelmemet ez az ostoba mese, de azóta napról napra egyre többször hallom ezt a gyermeteg nevet. Lassan nagyobb boldogság övezi, mint a bonbonokat. 

 

Október 20. 

A papírsercegés közepette már meg sem hallom a kattanást. Kapkodva próbálom rendszerezni az irataimat, miközben a kávém kihűlve vár rám az íróasztal szélén. Az asszisztensem ismét eltűnt, újabb értelmetlen magyarázatokba kapaszkodva, így magamra maradtam a munka és az idő elleni versenyben. A gondolataim ábécérendjét is eltiporta a káosz: a harag megelőzte a csalódottságot, de a feszültség kapta az előkelő első helyet. A fejemben éles nevetés visszhangzik, elnyomva a külvilág háttérzaját. Hetek óta hallgatom, hogyan csal mindenki arcára mosolyt a piros orrú „hős”, hogyan csempészi vissza a reményt minden gyerek szívébe, hogyan tölti meg vidámsággal a kórház szürke folyosóit. Borsódzik a hátam ettől a tündérmesétől. A piros dobozos bonbonok semmit sem érnek egy efféle „önzetlen barát” ellen, a fiam képtelen elengedni a fantáziája szüleményét. Néha úgy érzem, jobban várja a bohócot, mint engem. 

 

Október 27. 

A kattanás rántja vissza a valóságba. Látom a kétségbeesést a szemében, de valahogy nem hat meg. Már haragot sem érzek iránta. Túl sokszor hagyott cserben ahhoz, hogy a ridegségen kívül bármit is mutassak felé. Egyszerűen elfogadtam, hogy a kifogásai mindig fontosabbak voltak a munkájánál. Ő is fogadja el az én döntésemet. Szótlanul figyelem, ahogy a kirúgás hírét emésztgeti, és valószínűleg egy újabb kibúvó lehetőségén ötletel. De az élethű előadás elmarad. Remegő szájjal pattan fel a velem szemben lévő székről, és felkapva a kabátját kiviharzik az ajtón. Sietségében észre sem veszi a zsebéből kieső tárgyat. Megbabonázva veszem fel a földről a piros bohócorrot.  

 

November 3. 

Már az óra kattanása előtt elhagyom az irodámat. Ma cirkuszba megyek a fiammal.  

 

---

---

---

Szentes Ágnes 

 

    A légy 

 

Ismeretlen módon nyilvánosságra jutott bejegyzési töredék a Sors nagykönyvéből, az Alacsony rendű élőlények c. fejezet, Legyek c. alfejezet GW-5243-as azonosító számú példányára vonatkozó iratokból. 

 

    Nagyon remélem, hogy gondolataimat semmilyen formában nem hallják, senki, sem Isten, sem ember, sem légy. Csakis én hallom, az enyém, és egyedül önmagammal kívánom megosztani, remélem, ezt a Sors is tiszteletben tartja, hiszen csak a gondolataim vannak nekem, semmi egyebem ezen a világon, ami identitásomat meghatározná.  

    Bizony, én csak egy légy vagyok, semmi több, egy fej, egy tor, egy potroh, ízelt lábak, hártyás szárnyak összeragasztva. Olyan parányi, olyan jelentéktelen, semmirekellő, hasztalan, már-már élettelen teremtés vagyok én.  

    Önsajnálat, szánalmas önsajnálat, egyében sem jár az eszem. Folyton panaszkodom, persze csak magamnak, mert ugyan kinek mondanám? A teremtőmnek, aki ilyen nyomorultnak teremtett, pedig hatalmában állt volna, hogy magasabb rendű élőlényt formáljon belőlem. De nem tette, mert nyomorult vagyok, és saját belátása szerint cselekedett, ami ellen szavam nekem, teremtményének, nem lehet. Ő adott nekem életet ezen a világon, akármilyen szánalmas is az, hát jogomban áll panaszkodni, szidni az én hatalmas teremtőmet, hálátlankodni? Hogy is merném, még belegondolnom sem szabadna! 

    Mégis, reménytelen helyzetemmel nem lehetek elégedett, egyszerűen képtelen vagyok beletörődni sorsomba. Ugyan, mit érhetek el én légyként? Kitörni nyomorúságos sorsomból, mégis hogyan? Ha lehetőségem volna, hogy fennkölt gondolataimat hangoztassam, hogy verseket költsek, melyeket publikálhatok, emelkedett eszmefuttatásokat írjak, filozófiát tanuljak, világhírű felfedezést tegyek a tudomány valamely ágazatában, fejlesszem szellemi képességeimet, tökéletesítsem kifinomult zenei ízlésemet... – nyomorúságom ezen a ponton válik bizonyossággá, mikor belátom, hogy eme lehetőségek közül, melyeknek elérésére egy e világi lény hivatott lehet, egyetlen sem adódik meg egy magamfajta haszontalan légynek. Elég volna nekem, ha csak a többi légy közt lennék valaki, egy erkölcsileg és légytársadalmilag elismert, példaértékű társuk. Nem a hírnévért, ó, dehogy! Csakis önmagamért, saját szellememért, hogy formálhatóságom felemelő hatással legyen a világ számára. Azonban a legyek emlékezet óta nem alkotnak társadalmat saját fajukkal, sőt nem is kommunikálnak egymással, nem rendelkeznek semmiféle kapcsolatteremtő adottsággal, sőt, számomra elképzelhető, hogy tudatuk sincs. Röpködnek és zümmögnek, semmi egyébre nem képesek.  

    Ekképpen cikáznak gondolataim, s közben nyugalomban letelepedek egy éjjeliszekrényre, egy hálószoba nyitott ablakán keresztül repültem ide be, vonzott a lámpa fénye és a kellemes meleg – megelégeltem odakint szenvedni a hűvös éjszakában. Amint ily fájdalommal tűnődöm sanyarú életemen, egyszerre nyílik az ajtó, belép egy asszony. Behajtja az ablakot, és hallom, amint azt mormolja, hogy a fene egye ezeket a legyeket, pár perc szellőztetés alatt hogy megtelt a szoba velük. Belátnom itt és most kell, hogy egész sorsomban ez a legnyomorúságosabb: az olyan magasrendű lények számára, mint az ember, még haszontalan is vagyok, semmirekellő, zavaró, hitvány rovar, kinek élete mit sem ér.  

    Az asszony felvesz egy újságot az ablakpárkányról, feltűri, és lassú léptekkel egyenesen felém közelít - jól tudom, mire készül. Megfogan bennem a terv, s egyre élesebb elhatározássá érlelődik. Nem fogok elrepülni. Itt maradok ezen az éjjeliszekrényen, bármi történjék, még akkor is, ha ez a végzetemet jelentené, mely immár holtbiztos. Megszabadulok ettől a szánalmas testtől, mely szellemi lényem nagyszerűségének kibontakoztatását lehetetlenné teszi. Nyomorúságos életemnek fizikai értelemben teljességgel véget vetek. Nincs szükségem erre a rémes fejre, torra, potrohra, ezekre az undorító ízelt lábakra és hártyás szárnyakra, nem fogok többé szégyenkezni velük, nem fognak többé undorodni tőlem, és én sem magamtól. 

    Az asszonynak csak néhány lépés, már el is ért az éjjeliszekrényhez. Testem befeszül, összehúzódik, mintha elrugaszkodásra készülne, ám a bennem mélyen megszilárduló elhatározás félelem nélkül néz szembe a közelgő végzetemmel. Mozdulatlan maradok, habár lábaim elrugaszkodnának, szárnyaim felröppentenének, noha én magam vagyok ura a testemnek, én parancsolok a legparányibb testrészemnek is. Az asszony a megmarkolt újságot fölemeli, a következő pillanatban pedig lesújt rám. Ekkor valami egészen érthetetlen történik, valami reflexszerű mozdulat, melyet nem is én magam irányítottam: alig egy ezredmásodperccel megelőzve az újságköteg csattanását hirtelen oldalirányban lábaim elrugaszkodnak, szárnyaim felröppentenek, és eltűnök a lesújtó papírhalom elől, amellyel az asszony már csak hűlt helyemet tudja agyonütni. Hallom, ahogy szitkozódik egyet a sikertelen ütéstől.  

    Elönt valami természetellenes érzés, mintha már a saját testemnek sem tudnék parancsolni, mintha nem tudnám befolyásolni önmagam irányítását, mintha elveszítettem volna a tudatomat. A zavarodottságtól tébolyodottan, egy ismeretlen ösztönnek vagy kísértésnek engedve felröppennek a lámpa közelébe, és néhány másik léggyel együtt, akiknek gondolatait sohasem ismerhettem, végtelen köröket írok le a ragyogó fényt ontó villanykörte körül.