HOVÁ TŰNTÉL, SZÓSZÖVŐ?

Az indigó tinta-textus tengerének bősz hullámai közt ladik hánykolódik. Már réges-régen vízre szállt, így utazott közel 15 esztendőt, a habok ölén ringatózva; máskor tépett árbócát felvonva, a széllel karöltve suhant, most újra ismerős földek felé tart. Csillagok pislákolnak az ébenfekete mennybolton, és a fenyőfák, amott a távoli parton visszaemlékeznek arra a tavaszra, amikor hosszú időre köszöntek el a Szószövőtől. Az nevetve intett búcsút, hátrahagyva gúzsba kötött irodalmi szénaboglyáját, melyet temérdek sárguló vizsgalap hordott hátán.
,,Mikes-etűdöket” zeng a határ; egy mennyei szimfónia ez, mely csak a beavatottak szívében erősödhet ritmusos dobogássá, így hajtva a gépezetet. Efféléket gondolhatnak magukban az Erzsébet park vénülő fenyőfái, és törzseiken aranysárga könny csordul végig.

Aztán mégis, azért térünk vissza, mert kötelességünk. A lágy napsugarak keresztülvilágítanak a retina kristályos boltívein, megvilágítva azt a selyemszálakból szőtt gondolathálót, melyen harmatcseppekként pihen az a filológiai pontosság, nyelvi igény, bravúros stilisztika, mely szövegegésszé fonódik, folyódik, s tajtékzó víztömegként hömpölyög a plajbászok karcolta árterekben. Adj, Uram, erőt pennámba!
Selyemdunna-habokon billeg a ladik. Benne a tintalant muzsikusa. És akkor észrevették a fenyőfák is. Visszatért. 2010 áprilisa óta először. Visszatértetek.

Szeretettel köszöntünk mindenkit Háromszék szívében, hol 1990 tavaszán megkeresztelkedett, s nevét egyszersmind belekarcolta a krétaporos márvány égbolt kemény táblájába a Mikes Kelemen Magyar Nyelv és Irodalom Tantárgyverseny.